Először a gyülekezeti terem tetejét kellett rendbe hozni, ami mellett volt egy kocsiszín is – mert egy istállóból lett a gyülekezeti terem –, úgyhogy azzal megnagyobbítottuk a termet. Utána következett a templomtatarozás.  Először nem nagyon ment, de erre szoktam én azt mondani, hogy pénzből a bolond is tud építkezni, lehet ezt hitből is csinálni. Végül oda jutottunk, hogy amikor elkészült a külső, elkezdték mondani, hogy csináljuk meg a templombelsőt is. Mondtam, jó, de hát ehhez még pénz kéne. Akkor lesz, csak csináljuk meg. Hát megcsináltuk a belsőt is, akkor meg azt mondták, hogy na, de hát csináljuk meg a kerítést is, meg fessük le a padokat, meg a belső részt is tegyük teljesen kompletté… És bármit mondtam, bármit kértem, mindenki mozdult.

Így készült el a templom, azután következett a parókia. Az 1886-ban épült, így hát kívülről is rendbe kellett hozni, meg fürdőszobát is csináltunk és emésztőgödröt is – azt a presbiterek ásták ki, de olyan kemény volt a föld, hogy három-négy óráig tartott, míg tíz centit le tudtak menni a négyszer hat méteres gödörben. De váltották egymást és megcsinálták. Elkészült a parókia, de akkor jöttek a presbiterek, hogy a gyülekezeti termet is építsük újjá… Egyedül a tetőért meg a csatornáért fizettünk, a többit mind megcsinálták a noszvaji kőművesek és burkolók. Csináltunk előteret is, és végül ez egy száznegyven ülőhelyes gyülekezeti terem lett. Karácsonykor, amikor hideg volt, és nem tudtuk fűteni a templomot, az úrvacsoraosztás nem, de a karácsonyi ünnepély bent volt a gyülekezeti teremben.

’71-ben még ravatalozót is kellett építeni, amire az önkormányzat adott ötvenezer forintot. Mondta a tanácselnök, hogy ennyiből mi nem fogjuk megcsinálni – hát megcsináltuk belőle úgy, hogy még a temetőkerítést is megcsináltuk. Egyetlen ember volt csak, akit hívtam munkára, és azt mondta, hogy nem jön, mindenki más jött, úgyhogy a templom, a ravatalozó, illetve a gyülekezeti terem építésében, ha jól emlékszem, 1400 társadalmi munkaóra volt benne.