Május 28-án rendezik meg a Pedagógia Kar szervezésében a kar budapesti oktatási-képzési helyszínén immár második alkalommal a Kányádi Sándor versmondó és versillusztrációs versenyt. Az eseményhez közeledve beszélgettünk az esemény védnökével, Dr. Havas Judit, Radnóti- és Pilinszky-díjas, a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével kitüntetett előadóművész, irodalomtörténésszel a verseny hátteréről, a Kányádi Sándorral való megismerkedéséről és a költővel ápolt barátságáról is.
A Kányádi Sándor versmondó és versillusztrációs verseny 2021-ben indult a Károli-egyetem Pedagógiai Karának szervezésében. Ön mint a verseny védnöke, illetve mint a Kányádi család barátja képviseli az eseményt a kezdetektől. Miért tartja fontosnak ezt a versenyt?
Évekkel ezelőtt, mikor a felsőoktatási intézmények hallgatóinak rendezett országos Kazinczy szépkiejtési versenyen zsűriztem, találkoztam Dr. Tóth Etelka dékánhelyettes asszonnyal, aki meghívott oktatni a Pedagógiai Karra (akkor még Tanítóképző Főiskolai Kar). Egy tanszéki értekezleten merült fel először a verseny ötlete, hogy mégis milyen jellegű programokat lenne érdemes létrehozni, megszervezni a karon, s ott vetődött fel, hogy nagyon szép dolog lenne a 2018-ban elhunyt Kányádi Sándorról elnevezni és meghirdetni egy versmondó versenyt a Kárpát-medencei felsőoktatási intézmények hallgatóinak. Véleményem szerint Kányádi Sándor életét, a műveit úgy tudjuk életben tartani, emlékét ápolni, ha a fiatalok körében még ismertebbé, még közelebbivé tesszük az életművét. A fiatalok talán nem is gondolják, hogy milyen fontos dolog, ha egy ötlet mögé odaáll egy intézmény. Örökké hálás leszek azért, hogy a javaslat annak idején elfogadottá és támogatottá vált mind Dr. Pap Ferenc dékán úr, mind Dr. Tóth Etelka s a kollégák részéről. A versmondó verseny elképzelése gazdagodott azzal is, hogy Dr. Somodi Ildikó tanszékvezető is csatlakozott a versillusztráció verseny meghirdetésével az alapelképzeléshez. Számomra fontos szempont volt, hogy Kányádi Sándor életműve életben maradjon s még ismertebbé váljon. Erről a tervről s a kar szándékáról egyeztettem a Kányádi családdal, s örömmel elfogadtam a család felkérését a védnöki tisztre. 2020-ban, az első évben a pandémia miatt nem tudtuk megtartani a versenyt, tavaly viszont igen, nagy sikerrel, több mint 70 jelentkezővel. Bár 2021-ben még online formában folyt a verseny, de a zsűri tagjai személyesen voltak jelen, és hallgathatták meg a kötelező és a szabadon választott versek előadását, és megtekinthették a Kányádi- versekre készült gyönyörű illusztrációs kiállítás alkotásait is. Sok munkával, igazi szervezett csapatmunkával egy nagyszerű Kányádi Sándor versmondó és versillusztrációs verseny született. Film is őrzi a történetet.
A 2021-22-es ünnepélyes tanévnyitón meghatottan vettem át a Károli Emlékérem kitüntetést. Köszönet és hála érte.
Mikor és kinek köszönhetően alakult ki a versek, a költészet iránti olthatatlan szeretete?
Édesanyám tanította meg nekem az első verset – Petőfi Anyám tyúkja című művét –, s ha megkértek rá, szívesen elmondtam. Később, általános iskolában az első versmondó versenyen az osztályfőnököm indított el, Radnóti Nem tudhatom című versét szavaltam el. Az Egyetemi Színpadon a Balassi Bálint szavalókör tagja voltam, itt találkoztunk Latinovits Zoltánnal, akit akkor egy Radnóti-est rendezésével keresett meg a szavalókör egyik tagja, az est szerkesztője. Latinovits Zoltán az Egyetemi Színpadon a Kassák-est előadáson hallgatott meg bennünket, majd az est után elvállalta a felkérést. Életem meghatározó eseménye és élménye volt a Radnóti-, illetve a Balassi est a rendezésében. Latinovits Zoltán külön is foglalkozott velem, tudta, hogy előadóművésznek készülök, s erre az odafigyelésre óriási szellemi kincsként tekintettem s tekintek azóta is, hiszen megerősített abban a hitemben, hogy én valóban előadóművészként szolgálatot tudok teljesíteni. Most én is igyekszem visszaadni a tanítványaimnak azt a törődést és figyelmet, amit annak idején én is megkaptam tőle. Fontosak a mesterek: Jancsó Adrienne indított el a pályámon, s ma Ardó Mária az Operaház magánénekese segíti a prózai és énekesi megszólalásaimat. Hálás vagyok mindenkinek, akik a pályámat segítették.
Ha jól tudom, egy egyetemi színpadi előadás során találkozott először személyesen Kányádi Sándorral is. Mesélne erről a találkozásról?
Az Egyetemi Színpadon felvidéki írókat láttuk vendégül: ott volt Dobos László, Tóth László, Tőzsér Árpád is. Egyszer csak futótűzként terjedt el a hír, hogy Kányádi Sándor is ott van az esten; ezért megkértek, hogy az est végén mondjam el a Fekete-piros című Kányádi-verset, amit nagyon szerettem, s mondtam is korábban egy erdélyi irodalmi esten, mert a vers ritmusa, a vers világa és mondanivalója nagy hatással volt rám. Örömmel elmondtam a verset, majd az est végén személyesen is találkoztunk, megdicsérte a versmondásomat. Pont azon a héten volt a Könyvhét is, mikor találkoztunk, és megkért, hogy amikor dedikálja a könyvét a Blaha Lujza téren, ott is mondjam el a Fekete-pirost. Elmentem és elmondtam, s így kezdődött a közeli barátságunk. Ezután nemsokkal Kányádi Münchenben egy magyar közösség vendége volt, s ott mondták neki, tudja-e, hogy Havas Judit Kányádi-esttel készül – ő csak mosolyogva annyit felelt, hogy „mi mással készülne”? Jancsó Adrienne Vers és dal a Várban című pódiumsorozatában így Kányádi-esttel szerepeltem. Ekkor éppen 60 éves volt Sándor; személyesen sajnos nem tudott jelen lenni az eseményen, de Nagy Gáspár költő méltatta őt, s vezette be az estet. A Halottak napja Bécsben című verséről neveztem el azt az estemet, amely verset személyesen tőle is hallottam Nagyváradon, amikor a pályaudvaron a vonat lépcsőjén állva, Kolozsvárra indulva, elszavalta nekem a megrázóan gyönyörű Halottak napja Bécsben című költeményt – különös élményként őrzöm azóta is ezt az emléket, s hallom még a hangját is. Mint egy szép filmet élem meg azt a novemberi szürkületi délutánt.
Mit tanult Kányádi Sándortól, milyen útravalót kapott a költőtől?
„A vers az, amit mondani kell” – ez Kányádi elhíresült mondata volt, s valóban mindig is azt hirdette, fontos, hogy olvassunk és hallgassunk verseket, hogy örüljünk annak, hogy a költő kifejezi és felmutatja mindazt, amit mi megélünk – felmutatja a lényeget, segít önmagunkra is rálátni, és segítséget is ad a mindennapokban. Mert a költészet, az irodalom és a zene: egy varázslat. „Öreg hídverő”-ként dedikálta nekem egyik könyvét. A kultúrák közti híd fontosságának őrzését is megerősítette bennem.
A 2022-es Kányádi-versenykiírásban az Előhang, illetve a Valaki jár a fák hegyén című versek közül választhatnak a résztvevők. Vannak személyes emlékei a versekkel kapcsolatban?
Az Előhang című vers kapcsán eszembe jut Sándor születésnapja, amit a Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepeltük. Éppen Amerikából jöttem haza, ahol egy konferencián vettem részt. S éppen május 10-én, a születésnapján tartottam róla előadást, mint irodalomtörténész. Fel is hívtam telefonon s a professzortársak hangos tapssal köszöntötték. Örült! Tehát megérkeztem, s mint előadóművész ott voltam a köszöntő műsorban. Csodálkozva rám nézett, és azt mondta, hogy „Judit, pár napja te még Amerikában voltál, hogyhogy most már itt vagy”? Erre azt válaszoltam neki, hogy megérkeztem az ünneplésedre, s kértem: „Sándor, ha valamelyik verssor nem jutna eszembe, súgjál…” – nevetett ezen a kérésemen, de tudni kell róla, hogy nagyon szigorúan vette a verseinek szöveghű pontosságával való elmondását, és ő minden versét fejből tudta – de végül csak annyit mondott rá, kányádis mosollyal, hogy „jó”. Az Örmény sírkövek című versét is mondtam – tavaly ez volt az egyik kötelező vers a versenykiírásban –, és a második versszakban nem jutott eszembe egy szó…, felsúgta. S nem szidott meg, hiszen tudta, nem könnyű egy másik földrészről megérkezve színpadra állni.
Az Előhang című versre visszatérve azt a csodálatos emléket őrzöm, hogy ezen a bizonyos születésnapon ő, az ünnepelt költő, kint ült a színpadon. Amikor belekezdtem a versbe: Vannak vidékek, gyönyörű tájak, elmondtam az első sort – ő felállt, és mintha üdvözölni akart volna, odalépett mellém, és elmondta a második sort. Ezt nem találtuk ki előre, valahogy így alakult…, s így tovább, felváltva mondtuk el együtt a verset. Csak azt sajnálom, hogy nem a mikrofon közelében álltunk, így a felvételen nem igen hallatszik a vers az előadásunkban. Utána azt mondta nekem, hogy nem tudja, erre hogyan vettem rá, de rögtön válaszoltam is neki, hogy én ugyan nem vettem rá – ő csak üdvözölt, én pedig odasétáltam – a lényeg, hogy együtt mondtuk el a verset. Visszagondolva is hátborzongató élmény volt. Számomra ez a vers azt is jelzi, hogy járhatunk-kelhetünk a világban, készíthetünk mindenről fotókat, de igazán a belső fényképek maradnak meg, a belső emlékek a legerősebbek, a legmaradandóbbak. Ez jelenti az igazi gazdagságot.
A Valaki jár a fák hegyén című verssel kapcsolatban pedig éppen ma (április végén – a szerk.) művészi beszéd órán egy tehetséges hallgatóm előadásában hallgattam a verset, aki szintén részt fog venni a május végi versenyen, mert a kari Kányádi Sándor versenyen első helyezést ért el, és közönségdíjat is kapott – amikor elkezdte mondani a verset, megállítottam, és azt mondtam magyarázatképpen, hogy „ez a valaki, ez az ismeretlen lény a racionális megismerésen és megnevezésen túli létező, úgy mondd a verset…, hiszen a vers a belső világ és külső világ találkozása. Ezeket a verseket elgondolkodva lehet csak elmondani, a lét értelmét keresve. Megértette. Tehetséges a hallgatóm.
Május 28-án tartják a Kányádi-versenyt Budapesten, a Pedagógia Kar képzési helyszínén. Mit üzenne a jelentkezőknek, hogyan készüljenek a versenyre?
Fontos, hogy a versenyzők szeressék azokat a verseket, amelyeket szabadon választanak. Higgyenek abban, hogy ők ajándékot hoznak, és az a szellemi ajándék, amit hoznak, csak lelket gazdagító lehet. Szeressék kimondani a szavakat, hiszen a magyar nyelv nagyon szép, dallamos, kifejező, higgyenek benne, hogy a költő mindent megfogalmazott abban a versben, ami számára fontos volt, s ők csak hagyják, hogy a szavak hassanak rájuk, és előhívják azokat az érzéseket, azokat a gondolatokat, amelyek miatt nem véletlen, hogy pont azt a verset választották. Higgyenek magukban, s abban, hogy azt az értéket, amire rátaláltak, azt tovább kell adniuk, hogy mások is részesüljenek a megtalált kincsből.
Tavaly online formában rendezték meg a versenyt, idén viszont már személyes jelenléttel zajlik majd a döntő.
A tavalyi döntő lebonyolításánál nem okozott gondot, hogy a fiatalok online jelentkeztek be a versenyre; ez a generáció már profi ilyesmiben. A személyes jelenlét természetesen sokkal jobb mindenki számára. Más lehetőségeket kínál: amikor közönség elé áll a versmondó versenyző, akkor létrejön egy természetes energiaáramlás közte és a közönség között – az igazán tehetséges előadók számára ez hihetetlenül segítő, inspiráló. Az online térnek nincs olyan atmoszférája, mint amilyen a személyes jelenlétnek, az együtt gondolkodásnak, az együtt lélegzésnek. Szinte rezeg a levegő, sokat mondanak a tekintetek, s teljesen más szintre emelődik az előadás. Varázslat történik. Csoda. Mert a költészetben megszépülnek a szavak.
