1965–2025
Vannak emberek, akik egész életükben csendesnek tűnnek, de amikor elmennek, ijesztő némaságot hagynak maguk után. Nem a fecsegés, nem a lárma tűnik el velük, hanem a szorgalom apró zajai, a mindennapi tevékenység, a munka, a közösségi lét nem feltűnő zörejei, amelyek egyébként beleolvadnak a világ lármájába. Hardi Judit életében ez a látszólagos csendesség gazdag és színes személyiséget rejtett, egy olyan emberét, aki nagyon is tartalmas életet élt. Nyitott volt a világra, folyamatosan képezte magát, gazdagította gondosan megóvott belső világát. Nem voltak felszínes kapcsolatai, de igaz és mély barátságokat kötött, barátai mindig számíthattak rá. Hűséges ember, jó kolléga volt, munkájában maximálisan megbízható.
Ezt a békés, gazdag és szép életet törte meg a váratlanul jött betegség, amelyet méltósággal és panasz nélkül viselt hosszú időn át. Ereje fogytáig velünk volt, dolgozott, és amikor már nem tudott, akkor is arról beszélt, hogy mennyire hiányozni fog neki a tanítás, az az intézmény, amelynek falai között évtizedeket töltött.
Kecskeméti képzési helyünkön, a Kaszap utcában a négyes épület egy fokkal némább lett, az udvaron táncoló és suttogó árnyékok között talán egy újabb jelent meg, Hardi Judit létezése mégis fény volt, és ez a fény valahol átszűrődik az éjszaka sötétségén.
Itt lenn is árnyékok a fák,
aki elalszik, messze lát,
aki ott fönn van, messze néz:
csurog le ránk a lámpaméz.
Tóth Krisztina: Altató (részlet)
Szinger Veronika – Galuska László Pál
